Békeépítés vízügyi együttműködésen keresztül? Intézményi tervezés és békével kapcsolatos funkciók az Indus és a Nílus vízgyűjtőjén

Absztrakt

A határokon átnyúló vízügyi együttműködést gyakran a béke felé vezető útként írják le, azonban ezen feltételezés empirikus bizonyítékai egyenetlenek, és az elméleti megalapozottsága is hiányos. A jelen tanulmányban kidolgozott mechanizmusorientált megközelítés az intézményi kialakítást a békéhez kapcsolódó funkciókkal köti össze, és ezt két kiemelt jelentőségű vízgyűjtő területen alkalmazza, amelyekre hatalmi aszimmetria, infrastrukturális bővülés és visszatérő politikai sokkok jellemzők. Ezek az Indus (az 1960-as Indus Vízegyezmény által felállított Állandó Indus Bizottság) és a Nílus (az 1999-ben alapított Nílus-medence Kezdeményezés, amely jelenleg egy állandó bizottság létrehozása felé halad a Kooperatív Keretmegállapodás [CFA] 2024-es hatálybalépését követően) vízgyűjtői. Az elemzés strukturált, fókuszált összehasonlítás és folyamatkövetés segítségével, jellegzetes eseteken keresztül (Indus-vízerőműviták és harmadik fél általi döntőbíráskodás; Nílus menti programalapú együttműködés, korai előrejelzés és a Nagy Etióp Reneszánsz Gát [GERD] körüli politikai folyamatok, valamint a CFA), egy forma–funkció komplementaritási mintázatot azonosít. Az Indus-medencében a jogilag szabályozott bilaterális együttműködés viszonylag erős a „negatív béke” funkcióinak megteremtésében: stabilizálja az elvárásokat, rutinszerű adatcsere révén csökkenti a félreértések lehetőségét és a vitákat jól körülhatárolt technikai-jogi fórumok keretei közé tereli. A Nílus-medencében a programalapú multilateralizmus viszonylag erős a „pozitív béke” alapjainak kiépítésében azáltal, hogy közös tudást, szakmai hálózatokat és együttműködési előnyöket hoz létre, amelyek kiszélesítik a stabilitás iránti társadalmi bázist. Egyik forma sem elegendő önmagában: a jogilag szabályozott rendszerek rugalmatlanná válhatnak adaptív és részvételi kapacitások nélkül, míg a programalapú platformok nehezen kezelik a nagy téttel bíró elosztási konfliktusokat hiteles jogi szabályozás és vitarendezési mechanizmusok nélkül. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a békéből származó előnyök attól függenek, hogy sikerül-e ötvözni a szabályalapú stabilitást a korlátozott rugalmassággal, az átlátható tudásrendszerekkel és a legitimációt erősítő részvétellel, mindezt úgy, hogy a külső szereplők támogatása összhangban marad a folyóparti államok tulajdonosi szerepével, anélkül, hogy aláásná azt.