A magyar történelemdidaktika múltja és jeles személyiségei IV.

A Rákosi-diktatúra árnyékában – a szovjet didaktika vonzásában

Absztrakt

Az addig egységes pedagógia tudománya a XVIII. század végén és a XIX. század elején kezdett differenciálódni nevelés- és oktatáselméletre, majd a didaktikából később kivált egy újabb tudományág, amely részben alkalmazott didaktikaként, részben pedig az egyes tantárgyak speciális oktatási kérdéseinek kutatójaként határozta meg tematikáját. A didaktika és a frissen keletkezett metodikák között kölcsönös viszony alakult ki. A didaktika az egyes szakmódszertanok eredményeiből általánosított, viszont a metodikák ezen általánosításokat adaptálták, alkalmazták, és a tanítás-tanulás sajátos törvényszerűségeit is kutatták az egyes tárgyak oktatásában. Így jutunk el a metodikától a szakmódszertanokon és a tantárgyi pedagógiákon át a szakdidaktikákig. A történelem tanításának és tanulásának kérdéseiről szóló tudományos igényű művek a német nyelvterületen a XIX. század első felétől, Magyarországon pedig a dualizmus korától jelentek meg, a második világháború utáni évtizedekben pedig a történelemdidaktika külföldön és itthon is többé-kevésbé önálló tudományággá vált – nyugaton inkább a történettudományhoz, nálunk talán jobban a pedagógiához kapcsolódva. Ezt a fejlődési utat tekintjük át a kezdetektől napjainkig tantárgyunk tanításának kutatástörténetét feltárni szándékozó sorozatunkban, elsősorban a legjelentősebb hazai szerzők munkásságára, főleg szintéziseire alapozva.

Az 1945-ös gyökeres változásokat követően három markáns szakasz jellemezte a Rákosi Mátyás nevével fémjelezhető 1956-ig tartó időszak oktatásügyét. 1948/1949-ig még élt a demokrácia, a „befelé szabad, kifelé független Magyarország” reménye, de az MDP KV 1950. márciusi VKM-et elítélő határozatát követően a legkeményebb sztálinista-rákosista időszak következett, mely a szovjet típusú erőszakolt szocializmus bevezetését jelentette a legtovább kitartó oktatásügyben is. Ennek lenyomatai a történelemtanításban és -didaktikában is jelentkeztek. A magyarországi történelemoktatás az „élet tanítómesteréből” a „politika szolgálólányává” vált, a történelmi materializmust a középpontba állítva. Történelemdidaktikánk elszürkülésének köszönhetően szaktárgyunk csaknem emlékezeti tudománnyá színtelenedett, tankönyveink „bebiflázandó” tudnivalók gyűjteményei lettek. 1953-tól a Nagy Imre-féle új szakasz kínált valamilyen halvány reményt a diktatúra enyhülésére az oktatásügyben is, ahogy azt az 1954. februári párthatározat fémjelezte. Bár bizonyos kedvező változások ezt követően beindultak a történelemdidaktikában is, de a kibontakozásukra nem volt idő. Az adott időszak jelentős részében a történelemtanításnak is alkalmazkodnia kellett a diktatúra igényeihez, melynek iránytűje és mércéje leginkább a szovjet történettudomány és (történelem)didaktika, illetve történelemmetodika lett.