Az ügyvédi hivatásrend 1874 és 1949 között

Absztrakt

A tanulmány a magyar ügyvédség intézménytörténetét vizsgálja, középpontba állítva az ügyvédi hivatásrend kialakulását, szervezeti kereteinek megszilárdulását, majd autonómiájának fokozatos leépülését. A kutatás fő kérdése, hogy az egyes történeti korszakokban kit tekinthetünk ügyvédnek, milyen szakmai, erkölcsi és jogszabályi feltételek tették lehetővé a hivatás gyakorlását. Az ügyvédi rendtartásról szóló jogszabály az 1874. évi XXXIV. törvénycikk volt, ugyanakkor a tanulmány rámutat arra, hogy a perbeli képviselet és a jogi segítő tevékenység gyökerei évszázadokkal korábbra nyúlnak vissza. A tanulmány a jogtörténeti szempontrendszer segítségével mutatja be azokat a jogszabályi kereteket, amelyek meghatározták, hogy kiből válhatott ügyvéd és milyen felelősségi rendszer vonatkozott rá. A tanulmány módszertanát tekintve merít a korábbi kutatásokból, elsősorban Zlinszky János megállapításait veszi alapul. A kutatás a Miskolci Ügyvédi Kamara iratanyagára helyez hangsúlyt, mert a helyi kamarák segítségével rajzolódik ki az ügyvédi kar tényleges működése a mindennapokban. A két világháború között időszak számos nehézséget hozott az ügyvédség számára, így többek között a túlzsúfoltság, az egyre erőteljesebb állami beavatkozás, a területi változások és a diszkriminatív rendelkezések. A második világháborút követőn radikális változások történtek, megszűnt az egyéni praxis, és helyébe a kötelező munkaközösségi forma lépett. Látható a tanulmányból az a folyamat, ahogyan az autonóm ügyvédség eljutott az állami alárendeltségig 1949-re.