Egyházunk alapja a hitben megélt közösség

Püspöki székfoglaló

Absztrakt

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” (Ef 4,1–3)

Tisztelt Közgyűlés!

Mélységesen megérint engem Pál apostolnak az efezusiakhoz írott levelében megszólaló pásztori intése és a közösségért érzett szent aggódása. E sorokban az apostol különös erővel irányítja figyelmünket az egymás iránt viselt felelősségre, különösen azokban az időkben, amikor Krisztus népe támadások, megpróbáltatások és belső küzdelmek között áll. Világosan elénk tárul, hogy a megmaradás és a helytállás útja nem más, mint a visszatérés az elhívás lelki fundamentumaihoz. A Szentháromság egy élő és megtartó közösségébe ágyazott istenkapcsolat, a hirdetett ige elsődlegessége, valamint a szentségekkel való hűséges és kegyelemteli élés e szakasz középpontjában áll. Mai szóhasználattal élve azt mondhatjuk: e sorokból a spiritualitás elsőbbsége ragyog fel előttünk, mégpedig nem mint mellékes hangsúly, hanem mint az egyház életének megtartó és megújító forrása. Wolfgang Hubert Hitkérdések protestáns szemmel című könyvében ezt írja erről: „A spiritualitás ma megjelenő számtalan formája ellenére le kell szögezni, hogy a spiritualitás fogalma keresztény eredetű. A Spiritus Sanctus, azaz a Szentlélek elnevezésből származik. Akinek az érzékelését, gondolkodását és cselkevését a Szentlélek határozza meg, annak az élete spirituális.” (162–163. o)