Lelkipásztor

Nyitány   Amikor azt énekeljük, hogy „sötétségből vágyódom a világosságra”, talán bele sem gondolunk, hogy tulajdonképpen a novemberi hónap egyik himnuszát szólaltatjuk meg. Ha van időszak az évben, amikor leginkább szembesülünk a sötétséggel és benne saját személyes sötétségeinkkel, az éppen az utolsó előtti, tizenegyedik naptári hónapunk. Az egyházi év utolsó három vasárnapja nagyon élesen tol minket a végek felé, hogy aztán annál nagyobb legyen a katarzis, amidőn eljő a fényes új ádvent, és a hónap utolsó vasárnapján kész fellobbanni ez első gyertya a koszorún. Rövidülnek a nappalok és hosszabbodnak az éjjelek, mintha minden arra késztetne minket, hogy végiggondoljuk végességünket, csakúgy, mint kezdeteinket, a keresztségtől elindulva, folytatva az első lépéseinket az ártatlannak tűnő gyermeki hit útján. Ahol minden érzékeny lépésnek tétje van, mert minden apró részlet számít. Milyen felemelő rácsodálkozni arra, amikor hitoktató és hittanos együtt tapasztalják meg a tanítványságot és azt, hogy közös vallási, felekezeti identitásuk felszabadultságot és összetartozást jelent. Ilyenkor megtörténhet a csoda, hogy a hit- és erkölcstan útján vándorló kisebb nagyobb zarándokcsoportok szavakkal vagy szavak nélkül átélik, hogy bizony ugyanannak a szent, egyszeri és megismételhetetlen isteni, jézusi, lelkes történetnek integráns részei. Akik nemcsak a világosságból élnek, de annak továbbadói is. Mint a Márton- napi lampionos felvonulás sokatmondó hagyománya, ahol a szent és a profán úgy találkozik egymással, hogy abból egyszerre születhet egyéni és közösségi spirituális élmény. Amolyan szavak nélküli, nonverbális hittan ez, amikor úgy tanítunk, hogy abban a szó és a tett, a gesztus és az irgalmas cselekedet is benne rejtőzik, nemcsak a sorok között, de a vonuló tömeg dinamikájában is. Felelősek lettünk, felelősek vagyunk, felelőssé váltunk azáltal, hogy nem illúziónk, de valóságunk maga a világosság. Gyermekei, fiai és lányai vagyunk, akik nem félnek a sötétben, de a sötéttől sem. A sötétségtől sem – legyen az legbelül vagy éppen a körön kívül. Sőt, a temetőket járva, mécseseket gyújtva, előrement szeretteinkre emlékezve se rettegünk a nihiltől, a seoltól vagy attól, hogy esélytelenek, kiszolgáltatottak vagyunk. A fény ugyanis nem az alagút végén van. Hanem jelenvalóság. Az örök élet szikrája bennünk. Gáncs Tamás