A Szent László-ének mint zarándokének

Abstract

Szent László kultuszának és tiszteletének magyar nyelvű irodalmi emléke a Mátyás korában, talán 1470 körül keletkezett, latin–magyar versszakpárból álló Szent László-ének, amely az egyik legszebb késő középkori magyar versünk. 
Mi volt az eredeti funkciója ennek a kiemelkedő esztétikai értékű versnek?
Ez a probléma régóta érdekelte az irodalomtörténészeket. Ki, mikor, milyen körülmények között, hol, és hogyan énekelte a Szent László-éneket? A korábbi kutatások megállapították, a költeményt két, világi környezetben keletkezett kódex, a Peer-kódex és a Gyöngyösi kódex őrizte meg, egymástól lényeges különbségeket mutató másolatokban. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a mű latin és magyar strófái egyetlen szöveget alkotnak, azaz a vers kétnyelvű, felelgetős énekként élt a késő középkori gyakorlatban. A vers alapos olvasása megmutatja, hogy az egész Szent László-ének szorosan összefügg a szent magyar király, a 11. századi jámbor lovag-szent, Szent László kegyhelyével. Várad (=Nagyvárad), a Szent László-kultusz központja, a leghíresebb középkori búcsújáró hely Magyarországon. Sajnos a váradi székesegyház, Szent László sírjával együtt, elpusztult a város oszmán ostroma során. 1660-ban.
Jelen tanulmány Szent László-ének eredetét igyekszik feltárni, és az egykor széles körben ismert vers eredeti funkcióját. Ha a verset zarándokdalként értelmezzük, nemcsak a Szent László-kultusz központjára tett gazdag utalások lesznek érthetők, hanem mindazon megállapítások, amelyek a mű félig világi jellegére, politikai célkitűzéseire, paraliturgikus funkciójára vonatkoznak, és megmagyarázza a vers kétnyelvűségét is.