Az apologéták mestersége

Tévtanítások kívül és belül

Abstract

Az apológia klasszikus jelentése szerint védőbeszédet vagy védőiratot, általános használatban „hitvédelmet” jelöl. A kétezer éves egyháztörténelem során értéke kezdettől fogva nőttön nőtt, mivel a keresztényekre – Jézus nyomában – fokozott nyomás nehezült. Ezt maga Jézus is bejelentette az apostoloknak a búcsúbeszédeiben: „Emlékezzetek arra az igére, amelyet én mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, ha az én igémet megtartották, a tieteket is meg fogják tartani.” (Jn 15,20) Ez a jézusi mondat önmagában is megadja az apologetika szélesebb kereteit: az Úr nyomában járó keresztények látják és megélik az ige kritikus helyzetét e világban, és hordozzák nemcsak a konfrontáció és az elutasítás szorítását, hanem a befogadás és a gyümölcstermés jó reménységét is. A kritikus helyzet tehát nem statikus kritikai helyzetet jelent az ige és a világ között, hanem azt a döntési krízist, amely az evangéliumnak mint a világ teremtésének, fenntartásának és megváltásának az anyanyelvéből áll elő a világban, amikor az megszólal, és választási, változtatási helyzetet idéz elő. Ebből következően az apológia nem az Isten országából „kölcsönzött” eszköz e világi ügyekre, hanem a kettő – a világ és az Isten országa – dinamikus kapcsolatából megszülető, „élő és ható ige”.