Rend a lelkészi szolgálatunkban

Liturgia, perikópa

Abstract

Liturgiatörténettel foglalkozva hallom, hogy már a korai időkben kialakul a különböző liturgiacsaládok közt egy addigitól eltérő liturgiatípus. Mintha a 3–4. századi források tárnák elénk – a bizánci, az alexandriai, a gallikán, a káld, a mozarab stb. liturgiák mellett – az úgynevezett ad hoc liturgia megjelenését. Azóta él ez az „istentisztelet-típus”. Magukat lazának, szakértőnek, kötöttségektől szabadnak érző emberek spontán vagy tudatosan, újat hozva vagy a régit variálva átírják a liturgiát, megváltoztatják az istentisztelet menetrendjét, átrendezik az elemeit, kicserélgetik a funkciókat. Mások kedvük, kedvenc témájuk szerint vagy a nehéz textus feldolgozásának fáradságát és kínját elkerülendő rendszeresen szabadon választanak igehirdetési alapigét, kiesve a az egyház egészének vérkeringéséből. Ahogy jön, ad hoc. Szabálytalanul, spontán, a pillanat kedve szerint…

Rendnek kell lennie! Vagy mégsem? Kezeljük lazábban a dolgot? Nem a rend tart meg minket? Mi a szabadságot választjuk a kötöttség és rend helyett? Érdemes hát a rend fogalmát újra végiggondolni, és őszinte-önkritikusan ennek egyházi vetületét is. Nehogy a krisztusi szabadságot összekeverjük a kellemes, kötetlen, emberi „nekem mindent lehet” szabadsággal. Hiszen még az apostol is figyelmeztet, hogy minden szabad, de nem minden használ; minden szabad, de nem minden épít (1Kor 10,23). Ez a kísértés minden keresztény ember életében napirenden van, különösen is a felsőbbrendűséggel kísértett szolgáló életben.