101. évf. 2026/10. szám

Nyitány

Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne Bachot hallgassunk, mondotta volt Gáncs Aladár nagypapám, - Isten nyugosztalja - és nem csak létezése mottójává tette, de e szerint is cselekedett. Mindene volt a musica sacra, ama szent zene, az egyházzene, amit hűséges lutheránusként igehirdetésként is értelmezett. Igaza volt. Mert mindaz, ami történik az egyházzenében, és az egyházzenén keresztül bennünk, közelebb vihet a mennyei középponthoz, az axis mundihoz, sőt saját lényegünk sűrűjéhez is, amit Carl Gustav Jung selbstként definiál. Az egyházi korálok szövege és dallama képes kiszakítani minket a hétköznapok, sokszor vanitatum vanitasnak tűnő darálójából, és felemelni az olykor félelmetesnek látszó, mégis átölelni vágyó Szenthez, aki miatt, akiről és akinek maga az egyházzene testet ölt, megszólal és küldetését betölti. Semmi máshoz nem hasonlítható a csoda, amit az ember átél a templomi fapadokban. Hallgatva a melódiát, követve a kottát és a ritmust figyelve a szövegre. Énekelve! Az Örökkévaló házában, ahol minden puritán, minden a lelassulást szolgálja, és ahol nemcsak fülekig, de szívekig ér a kyrie, a gloria in excelsis, a graduálének vagy éppen a sanctus vagy az agnus dei liturgikus tételsora. Nem is kérdés, hogy az evangélikus identitás egyik alappillérje a lutheránus egyházzene, ami nemcsak hitvallási, nemcsak tanítási, de missziói szempontból is kincsesbánya. Bis orat qui bene cantat - hirdette egykoron Augustinus, amit késői követője, az ágostonrendi szerzetes Luther is magáénak vallott, sőt reformátori szolgálatának egyik meghatározó elemévé tette. Az egyház küldetési minőségét tekintve éneklő egyház, legyen szó evangélikus vagy ökumenikus ekkléziológia interpretációról. Ha ketten, hárman összegyűlnek Krisztus nevében és énekelnek - legyen szó az egy szórványhelyzet kicsiny népéről, egy nagyobb gyülekezet reggeli, esti vagy hétköznapi alkalmának közösségéről, vagy éppen egy kórházi, börtönbéli, egyetemi, diakóniai, iskolai, vagy otthoni, családi koinóniáról – ott az egyház életben van. Életjelet ad. Pulzál. Él. Jövőt remél. A korálok rendszeres éneklése istentiszteleteken, bibliaórákon, a színvonalas orgonamuzsika és kántori szolgálat jelenléte, a születőfélben lévő új kórusokról való híradások, az evangélikus énekeskönyv-megújítási biztató munkafolyamata, mind-mind ezt a reményt táplálják. Bízhatunk abban, hogy az Isten nemcsak velünk van, velünk vándorol, velünk szenved, velünk énekel, de velünk is remél. Az ember énekel. A kövek nem.

Gáncs Tamás