Nagyszombat

Mt 27,57–66 A reménytelenség őrzői és a reménység magvai

Absztrakt

Az ünnep jellege

Nagyszombat szerves része a húsvéti események külső és belső folyamának, amit – a 21. századi evangélikus lelkiségtől sem idegenül – egységes lelki gyakorlatként is végigélhetünk. A katolikusok szerint a „szent három napként” megőrzött hagyomány ugyanis egy láncolat, amely magában foglalja első napként a nagycsütörtök estétől nagypéntek estig, másodikként a nagypéntek estétől nagyszombatig terjedő időt, majd megérkezik a húsvéti virrasztással a hajnalhasadásig. Evangélikus lelkületünk és hithangsúlyaink talán nemcsak ennek a folyamatnak a húsvét felé tartó sodrását tárják fel, hanem az egyes napok sajátos jellegét, erejét is segíthetnek mélyebben megértenünk, megélnünk. Nagycsütörtök és nagypéntek drámai eseményekkel teli felidézésében a búcsúzás és a veszteség megrázkódtatásait engedhetjük közelebb magunkhoz, nagyszombaton mindez a gyászélmény, a veszteségmegélés, a valósággal szembesülő virrasztás, útkeresés szakaszába lép át.

A protestantizmus története felvilágosult szakaszának örökségeként nagyszombaton szinte sehol sem tartunk istentiszteletet – hiszen tulajdonképpen leperegtek a megváltó események, és most húsvétig „nem történik semmi” –, így ez az előkészítő is pusztába kiáltott szóhoz lenne leginkább hasonlítható. Ami a reformátorok idejében még természetes volt, hogy a „szent napok” mindegyike hordoz egy-egy lelki stációt, annak jelentőségét talán kezdjük visszanyerni napjainkban, és így evangéliumi igeszakaszunk és a hozzá fűzöttek is akár csendes lelki olvasmányként tehetik teljesebbé a húsvét, a keresztények számára az „ünnepek ünnepe” hit- és lélekformáló útját.