A levegőtlen prés

Teodicea és tanúság Jonas és Pilinszky műveiben

Absztrakt

A tanulmány Pilinszky János Apokrif (1956) című versét és Hans Jonas Az istenfogalom Auschwitz után (1984) című esszéjét veti össze. A kiindulópont az, hogy a vers harmadik részének „levegőtlen prés” képe ugyanazt fejezi ki költői nyelven, amit Jonas a zsidó misztika cimcum fogalmával ír le fogalmilag, vagyis egy önmagát visszavonó, ezáltal beavatkozásra képtelenné váló Istent. Mindkét szerző ugyanahhoz a belátáshoz jut, hogy Isten jelen van a teremtésben, de képtelen abba beavatkozni, csak eltérő nyelven mondja ezt ki. Jonas filozófiai érveléssel, spekulatív mítosz formájában bontja ki ezt a gondolatot, miközben lemond Isten mindenhatóságáról, hogy megőrizhesse jóságát és érthetőségét. Pilinszky ezzel szemben nem érvel és nem magyaráz, hanem a tapasztalat belső nézőpontjából mutatja meg ugyanazt az állapotot. A tanulmány ezt a különbséget a lakott csend és a magyarázott csend fogalompárjával írja le, és amellett érvel, hogy ez az aszimmetria termékeny, nem pedig hiányosság. A vers olyasmit tár fel, amihez Jonas rendszere nem fér hozzá. A dolgozat végigköveti Pilinszky költői útját az Apokriftől az Új Ember-beli teológiai esszéken át a Szálkák (1972) kötet redukált formanyelvéig, és Emmanuel Levinas arcetikáját is bevonja ellenpontként, rámutatva, hogy míg Levinasnál a másik arca kötelez, addig az Apokrifban a néma isteni tekintet nem szólít fel, mégis tanúságot eredményez. A tanulmány módszertana szoros szövegolvasás és eszmetörténeti kontextualizálás, elsődleges forrásai Pilinszky és Jonas életműve, valamint a vonatkozó másodlagos szakirodalom. A végkövetkeztetés szerint sem a vers, sem az esszé nem old fel semmit, és éppen ez a megoldatlanság, a pontos megnevezés és megmutatás gesztusa jelenti azt az etikai tettet, amely Auschwitz után hitelesen végrehajtható.