Imaformák és megtartó spirituális gyakorlatok biblikus és lélektani háttere

Abstract

Tájolás

Különös aktualitása van a címben megfogalmazott témának. A Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészi karában és gyülekezeti közösségeiben az utóbbi időben örvendetesen megélénkült a különféle imaformák és lelkigyakorlatok iránti érdeklődés (vö. Percze–Varga 2025). Egyre többen érzik és keresik az Istennel való „egyszerű, spontán és közvetlen kapcsolat” szükségességét (Jálics 1996, 11. o.). 

Ez a jelenség egyszerre diagnózis és vágy. Diagnózisa annak a fáradtságnak és megfásultságnak, melyet a szavakba csomagolt, elvont vallási igazságok monoton hangoztatásai generálnak. Természetes vágya az emberi léleknek, amely érezni és tapasztalni kívánja Isten jelenlétét és közelségét. A téma aktualitását az is nagymértékben erősíti, hogy e sorok írásakor, 2026 júniusában fogadta el a zsinat azt a lelkészi szolgálat és életpálya megerősítésére kidolgozott stratégiát, melynek fókuszában a lelkészek istenkapcsolatának spirituális elmélyítése áll.

A következőkben azt szeretném bemutatni, hogy az evangélikus közösségekben ismert és elterjedő imaformák (szóbeli ima, szemlélődés) és az egyre inkább meghonosodó lelkigyakorlatok (elvonulás, csend, lectio divina – meditáció) nem egyszerűen keleti vallási technikák vagy katolikus körökből átvett praktikák „másolatai”, hanem a Biblia világában és lelkiségében gyökerező alapvető érintkezési-találkozási módok Istennel.