Tanítói egyletek Európában és Magyarországon a 19. században

Absztrakt

Az egyesülettörténeti kutatások a nemzetközi és hazai szakirodalomban is nagyon sok adatot hoztak felszínre az elmúlt bő évszázadban. Ezek segítségével jog-, statisztika-, politika- és társadalomtörténeti elemzések is készültek, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a társas körök, különböző önszerveződési formák, a civil szervezetek, egyesületek működésén át szélesebb rálátásunk nyíljon a polgárosodás folyamatára. Ebben a sorban már a 18. század végétől kezdve, a nyugati világban mindenütt megtalálhatjuk a tanítói és tanítónői egyleteket. A 19. századtól, az iskoláztatás kiszélesedésével, a pedagógusképzés kiépítésével összefüggően különösen nagy számban szerveződtek különböző, az oktatásügyhöz, a tanítói vagy tanári professzionalizációhoz, a szakmai érdekérvényesítéshez kapcsolódó testületek, egyesületek. Magyarországon ennek az 1868: XXXVIII. népoktatási törvény adott jelentős lendületet. A tanulmány – rövid nemzetközi kitekintéssel – bemutatja a tanítói egyletek szervezésének 18–19. századi, főbb hazai lépéseit és eredményeit, vázolva ehhez a téma kutatástörténeti sajátosságait is. Országos és helyi példák elemzésével támasztjuk alá azt, hogy a tanítói egyletek milyen fontos helyszínei voltak az ön- és továbbképzésnek, a segélyezésnek, valamint a pedagógusok érdekérvényesítésének. A szakmásodás, tágabban a társadalmi modernizáció szempontjából nagyon fontos munkát végeztek a tanítói egyletek tagjai, akiknek a tevékenysége nem csupán az oktatás- és művelődésügy szempontjából volt meghatározó, hanem hozzájárultak a mezőgazdaság és kézműipar korszerűsítéséhez, valamint igen fontos szerepük volt a szociális gondoskodás területén.