Quo Vadis NATO?
Absztrakt
Csúcstalálkozót tartott a NATO. Idén már a harmadikat. Ez önmagában is figyelemreméltó, de az igazi szenzáció az, hogy a legutóbbi csúcstalálkozó, nem túlzás, történelmieredményeket hozott. Éppen ideje volt. A szövetség elvesztegetett jó néhány évet, jó- részt a helyzet bonyolultsága és gyors változása miatt, de komoly szerepet játszottebben a határozatlanság, a belső megosztás, és – mondjuk ki nyíltan – a gyávaság is.A nemzetközi, és benne az európai biztonsági helyzetben a legutóbbi, 2010-ben elfogadottstratégiai koncepció óta radikális változások mentek végbe. Mind politikai-biztonsági, mint pedig katonai-technikai értelemben. A NATO mindeddig hezitált,hogyan reagáljon ezekre.Csak jelzésszerűen: Oroszország 2007-ben nyilvánvalóan és nyíltan letért az együttműködésútjáról. Addig se volt őszinte a demokratizálódási és az európai biztonságirendszerbe történő integrálódása, de 2007 után pontosan lehetett tudni, hogy éppenezzel ellentétes törekvései vannak: lásd csak Putin müncheni beszédét, Grúzia (Georgia)megtámadását és területei egy részének annektálását, a szíriai háborúba történő durvabeavatkozását, Észak-Korea támogatását, és természetesen a Krím és Kelet-Ukrajnakét megyéjének, de facto megszállását.Nem reagált a NATO megfelelően a Kína jelentette újfajta kihívásra sem, illetvemég sorolhatnánk az iráni nukleáris fegyverkezésre történő nem megfelelő reagálástés másokat is. De igaz ez a katonai-technológiai területre is, ahol – szintén csak jelzésszerűen– megjelent a kiberhadviselés, a drónok, a hibrid hadviselés, a mesterséges intelligenciaés egyebek.Az Ukrajna elleni példátlan orosz agresszió azonban megtette hatását. A NATO„fölébredt agyhalott” állapotából és meglepően erőteljesen reagált ezekre a kihívásokra.Ez a reakció jól felismerhető a csúcstalálkozón elfogadott kommünikében és az újstratégiai koncepcióban.