A Pannon-medence üledékeinek szeizmikus sztratigráfiai és tektonikai vizsgálata a Dél-Dunántúl és a Balaton területén

Absztrakt

A hazai pannóniai rétegtan az utóbbi két évtizedben nagyot fejlődött, de néhány fontos kérdésben az álláspontok
továbbra is eltérőek vagy tisztázatlanok maradtak. Ezek alapvetően azzal kapcsolatosak, hogy az izolált tómedence
feltöltődésében milyen szerepet játszottak a harmadrendű vízszintváltozások és a tektonikus deformációk.

Szekvencia sztratigráfiai értelmezést végeztünk a Dél-Dunántúlon ipari szeizmikus szelvények és mélyfúrási adatok
felhasználásával. A medence felső-miocén üledékes összletét öt harmadrendű szekvenciára lehetett felosztani (SAR–1 és
PAN–1, –2, –3, –4). A legfelső szekvenciahatár felett a Dráva-árokban még 1000 métert meghaladó vastagságú, pliocén–
kvarter korú folyóvízi-mocsári-szárazulati üledéksor található, amiben nem mutatható ki harmadrendű ciklicitás.
A dél-dunántúli pannóniai sztratigráfia és szerkezetfejlődés vizsgálatához különleges lehetőséget biztosított az, hogy
a Balatonon majd két évtizedre visszanyúlóan nagyfelbontású szeizmikus szelvényezéseket végzünk. A tavi iszap alján
és az akusztikus aljzatot adó szarmata képződmények tetején lévő két markáns unkonformitás között 0–120 méter
összvastagságban és változó területi elterjedéssel a Száki, a Somlói és a Tihanyi Formációk rétegei képezhetők le.
Értelmezésünk szerint ezek a PAN–2 szekvencia során alakultak ki és a transzgresszív, nagyvízi, valamint ennek záró
szakaszát alkotó kisvízi rendszeregységeket alkotják.
A Tihanyi Formáció felső részén lévő rétegek a vízzel borított selfterület elsekélyesedését, delta (alluviális) síksággá
válásának folyamatát dokumentálják. Ezekre a szárazulati képződményekre a Tihanyi-félszigeten piroklasztikumok,
maar képződmények, valamint édesvízi forrásmészkövek települnek, amelyek helyenként erősen kovásodottak („gejziritek”). Nagyfelbontású szeizmikus szelvényeken ezen eseményekkel korrelálható, markáns eróziós diszkordanciafelület
figyelhető meg a Tihanyi Formáció felső részén. Mindezen jelenségeket együttesen értelmezve, ezt a diszkordanciafelületet a PAN–2 harmadrendű szekvencia felső határának tartjuk.
A szeizmikus adatok tanúsága szerint a Pannon-medence posztrift üledékes kőzetei lokális és regionális skálán
jelentős deformációt szenvedtek. A fiatal inverziós fázis összességében 1000 méter nagyságrendű kiemelkedéseket és
süllyedéseket okozott a medencében, amelyet az erózió és a feltöltődés általában folyamatosan kiegyenlített. A
Dunántúli-középhegység kiemelkedését, a rátelepült pannóniai üledékek nagymértékű lepusztulását is ehhez a fázishoz
lehet kapcsolni. Ennek a máig tartó neotektonikus folyamatnak a kezdete a miocén–pliocén határhoz köthető, oka pedig
a feszültségtér regionális skálájú megváltozása volt. Ez arra utal, hogy a messinai esemény és a Pannon-medence fiatal
inverziójának kezdete között geodinamikai kapcsolat volt.
Végül, arra a következtetésre jutunk, hogy a hazai pannóniai rétegtan nagy adóssága, a medenceperemi (hegységperemi) és mélymedencei pannóniai litosztratigráfiai formációk korrelációja a medenceskálájú rétegtani architektúra és
a neotektonika hatásának érdemi figyelembevétele nélkül továbbra is a „lehetetlen vállalkozás” tipikus esete marad.