A fogszabályozó bracketek ragasztásának módszerei, összehasonlításuk a bracketleválási ráta alapján

Absztrakt

Fogszabályozó kezelés során sok esetben ív rögzítésére szolgáló bracketeket ragasztanak a fogzománcra. A keletkező
rendszernek ellen kell állnia az egész kezelési idő alatt az elmozdító erőknek (okklúzió, rágóerő, ív ereje), és amikor a
bracket eltávolításra kerül, lehetőleg sértetlen zománcfelületet kell hátrahagynia maga után. A bracket-ragasztás minőségét
a választott technika határozza meg. Célunk a napjainkban használt különböző ragasztási technikák összehasonlító
elemzése a bracket-leválási ráta alapján a következő szempontok szerint: direkt-indirekt módszer, használt bracket
ragasztóanyagok és a fogzománc előkészítése. A szakirodalmi adatok, vizsgálatok felkutatására a PubMed és a Google
Scholar keresőmotorokat használtuk. Az összehasonlítás kiegészítéseként a Fogászati és Szájsebészeti Oktató Intézetben
fogszabályozó kezelésben résztvevő páciensekről gyűjtöttünk adatokat (direkt technika, kompozit alapú ragasztó,
többlépéses zománc kondicionálás). A felhasznált bracketek megrendelési és utánrendelési számai alapján a leválási
ráta 4,1%, ami a szakirodalom által elfogadott 10% alatti értéken belül helyezkedik el [24, 6].
Összességében a direkt és indirekt bracket-ragasztást összehasonlítva a feldolgozott források alapján nem találtunk
szignifikáns eltérést a kétféle módszer között. Ragasztóanyagok tekintetében a legnagyobb kötőerők a kompozit rezinek
használatakor keletkeznek. A fogzománc hagyományos, többlépéses kondicionálása a legtöbb vizsgálat szerint kisebb
leválási rátát eredményez, mint a self-etch rendszerek használata.