A Mátyás-hegyi feltolódás „fejlődéstörténete”

Absztrakt

(felső) udvara. Az itt kibukkanó triász dolomit szerkezeti helyzetéről az elmúlt egy évszázad alatt sok, egymásnak gyakran ellentmondó leírás született. Általában eocén mészkőre feltolódottként értelmezték, de a tektonikus felület helye
és iránya az egyes szerzőknél különböző. A problémák forrása az, hogy ez a bányarész a legkorábban felhagyott szakasz; korai, még jól tanulmányozható állapotáról nem maradt feljegyzés. Az eredeti földtani szituációt a bányászat szétrombolta, a bányafal folyamatos omlása sok mindent eltüntetett, a fal tövében felhalmozódott 6–10 m magas törmeléklejtő pedig betakart. Nehezíti az áttekintést, hogy a jelenségegyüttes nem egyenes, hanem többszörösen tört vonalú szelvényben látható; a triász redőmagot feltáró szakasz 10–190°, a délre következő hosszú fal 130–310° átlagirányú hullámzó felület.
A leírók (SCHAFARZIK, PÁVAI, JASKÓ, SCHRÉTER stb.) a falban megjelenő breccsát a meredek ÉK-i dőlésű felület mentén kiemelkedő triász mészkőből (valójában dolomit) keletkezett dörzsbreccsának értelmezték. Eltérő genetikájú a breccsa FODOR publikációjában; a szinszediment feltolódás következtében kiemelkedő triász rögöt a hullámverés széttördelte, a fal tövében felhalmozódó abráziós törmelékre a rög további része rátolódott. Az újravizsgálás alapján a szerkezeti kép a következőképp vázolható: az irodalomban feltolódásként leírt DK–ÉNy irányú repedés a triász dolomiton belül van, a triász–eocén érintkezést láthatóan nem mozdítja el, joggal tételezhető fel ennek késő-eocén előtti keletkezése.
A triász tömb különösebb kibillenés nélkül, csaknem szintes helyzetben érte meg a késő-eocént. Erodált (karsztosodott) felszínére vékony terresztrikus üledék rakódott, majd megsüllyedve hozzávetőlegesen 1 km vastagságú
késő-eocén–oligocén rétegegyüttes fedte be. Ezután a képződménysor párhuzamos redővel meggyűrődött, a DNy-i szárny 120–300° tengely mentén az ÉK-ihez képest flexúraszerűen 40–50 m-rel lehajlott. A redő meredek DNy-i szárnya
hozzávetőlegesen párhuzamos a fal tövében észlelhető triász–eocén érintkezéssel. Miután plasztikus alakváltoztatásról van szó, ez a rész megfelelően szigetelő fedő alatt legalább 1 km-es mélységben volt, a gyűrődés oligocén véginél idősebb
nem lehet.
Ez a redőtípus kompressziós erőhatáshoz kötött, de a körülmények regionális gyűrődést nem okoznak, mert az egyes tömbök kiemelkedéssel-besüllyedéssel (tágabb értelemben vett alá-, fölétolódással) képesek az erőhatás elől kitérni,
alakváltoztatás csupán keskeny zónákban lesz. Erősebb kompresszió esetén ezek a zónák pikkelyesen felszakadhatnak. A terület DK-i rétegdőléssel jellemezhető kibillenése a gyűrődés utáni. Pontosabb korát megfelelő fedőüledék
hiányában nem lehet meghatározni, de a barlangképződéssel együtt járó, pleisztocén korúnak tartott hévizes tevékenységnél idősebb.